Valahogy nem tudom sajnálni a családon belüli erőszak áldozatául esett nőket. Amíg a pasijuk idegenekbe köt bele az utcán, hogy "mit nézed a csajomat?", addig el vannak ájulva, hogy milyen határozott egy ember. De ha egy vita után ők kapnak kettőt a szemük alá, akkor már sírnak. Akkor kellett volna gondolkozni amikor összejöttek egy erőszakos emberrel. Nem jutott eszükbe, hogy ha mással ilyen, akkor majd velük is ilyen lesz? Azt gondolták, hogy majd a szerelem miatt őket nem fogja bántani. Igen ám, de a szerelem intenzitása változik, és van olyan fokozat amikor az idegbetegnek már eljár a keze akkor is ha amúgy szereti az áldozatot. Eleinte (vagy talán mindig) még bánja, és bocsánatot kér. A nő persze megbocsájt, mert azt hiszi, hogy a megbánás azt jelenti nem fordul többé elő ilyesmi. De legközelebb is előfordul, ahogy a bűnbánat is megismétlődik. De a nő csak marad mellette, aztán amikor betelik a pohár már rohangál mindenfelé, hogy őt mennyire bántják. Akkor kellett volna gondolkozni amikor még csak másokkal erőszakoskodott. De ha akkor még fel is nézett rá emiatt, legalább akkor le kellett volna lépni amikor ő kapta az első pofonokat. Ha ő nem tett ellene semmit, én miért sajnáljam? Az erőszakos természet nem egyik pillanatról a másikra jön elő.
A gyerekeket viszont sajnálom. Ők nem tehetnek róla, hogy hülyék a szüleik. Főleg azt nem tudom megérteni amikor valaki a saját gyerekét bántja, és nem arra gondolok, hogy valaki nevelő céllal ad egy pofont. De az olyan nőt aki együtt marad azzal a férfivel aki bántja a gyerekét, ugyanúgy megbüntetném mint magát a bántalmazót.
